A polgári demokrácia halott
Ezt az interjút még 2019-ben készítettük a marxista filozófussal. Újraközlésünk apropója, hogy január 15-én szerdán délelőtt emléktáblát avatnak Tamás Gáspár Miklós halálának második évfordulóján.
Szokás azt mondani, egy nemzetet minősít az, hogy mire emlékezik, milyen ünnepnapjai, emléknapjai vannak. Ez velünk, magyarokkal sincs másképpen, pontosan megvannak a magunk állami ünnepei: március 15., augusztus 20. és október 23.
Március 15. nem csupán az 1848–49-es forradalom és szabadságharc ünnepe. Ennek a napnak 1848 után külön jelentősége lett a politikában. Sem a dualizmus időszakában, sem az államszocializmusban nem volt szabad az ünnep. És ugyan a Horthy-korszakban állami rangra emelték, igazi mondanivalóját alárendelték az irredenta törekvéseknek. Bizonyára sokkal előbb elnyerte volna a méltó helyét a hivatalos állami ünnepek között, ha Magyarországnak adódnak olyan korszakai, amelyekben legalább többé-kevésbé a magunk urai vagyunk. Ez azonban 1989–90-ig nem így alakult. Nem is igazán lényeges, hogy ez azért volt, mert nagyhatalmak játékszerévé vált az ország – már sokkal előbb bekövetkezett. Ez ellen korábban is többször fellázadt a nép (például Rákóczi), azonban a függetlenségi törekvéseket alig-alig koronázta siker.
Október 23. nagyjából ugyanazt a célt jeleníti meg, azonban a köztársaság 1989. október 23-ai kikiáltásával – szimbolikusan – talán kicsit teljesebb ünneppé vált. Ezzel szemben Görgei, Kossuth, Petőfi, Széchenyi törekvései lezáratlanok maradtak, így március 15. megünnepléséért a népnek mindig meg kellett harcolnia. Utólag visszanézve talán a napnak ez a fajta mostohasága adja az ünnep igazi méltóságát. Nem tudjuk ugyanis kitűzni a kokárdát úgy, hogy ne éreznénk szívünkben a 12 pontot, ne mormognánk legalább magunkban a Nemzeti dalt. Kizárólag így, ezekkel a szimbólumokkal van értelme ezt a napot ünnepelni.